Plenárisülés-dokumentum
4.4.2011 B7‑0244/2011
ÁLLÁSFOGLALÁSRA IRÁNYULÓ INDÍTVÁNY
benyújtva a Bizottság nyilatkozatát követően
az eljárási szabályzat 110. cikkének (2) bekezdése alapján
a nemi erőszaknak az észak-afrikai és közel-keleti konfliktusokban történő alkalmazásáról
Barbara Lochbihler, Raül Romeva i Rueda, Nicole Kiil-Nielsen, Heidi Hautala, Franziska Katharina Brantner, Frieda Brepoels, Hélène Flautre, Jean Lambert, Ulrike Lunacek, Judith Sargentini, Malika Benarab-Attou
a Verts/ALE képviselőcsoport nevében
az Európai Parlament állásfoglalása a nemi erőszaknak az észak-afrikai és közel-keleti konfliktusokban történő alkalmazásáról
Az Európai Parlament,
– tekintettel a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló 2009. november 26-i állásfoglalására,
– tekintettel a Kongói Demokratikus Köztársaság helyzetéről és a nemi erőszakról mint háborús bűncselekményről szóló 2008. január 17-i állásfoglalására[1],
– tekintettel az egyiptomi helyzetről szóló 2011. február 17-i állásfoglalására,
– tekintettel a szomszédos déli országokról és különösen Líbiáról szóló 2011. március 7-i állásfoglalására,
– tekintettel Catherine Ashton főképviselőnek 2010. november 25-én, a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem világnapja alkalmából az Európai Unió nevében tett nyilatkozatára,
– tekintettel Catherine Ashton főképviselőnek 2011. március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmából az Európai Unió nevében tett nyilatkozatára,
– tekintettel az Egyesült Nemzetek Szervezete jogi eszközeire az emberi jogok, különösen a nők jogai terén, mint például az ENSZ Alapokmánya, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, a gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya, az emberkereskedelem, illetve mások prostitúciós kizsákmányolásának megszüntetéséről szóló egyezmény, a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény (CEDAW) és annak fakultatív jegyzőkönyve, a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések elleni egyezmény, valamint a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi genfi egyezmény és a visszaküldés tilalma,
– tekintettel a nőkkel szembeni erőszakról szóló ENSZ-dokumentumokra, például az 1993. június 25-i Bécsi Nyilatkozat és Cselekvési Programra, amelyet az emberi jogi világkonferencia fogadott el (A/CONF. 157/23), valamint a nőkkel szembeni erőszak felszámolásáról szóló 1993. december 20-i nyilatkozatra (A/RES/48/104),
– tekintettel a nőkkel szembeni erőszak felszámolására irányuló bűnmegelőzésről és büntető intézkedésekről szóló 1997. december 12-i ENSZ közgyűlési határozatra (A/RES/52/86), a becsület nevében a nők ellen elkövetett bűncselekmények felszámolásáról szóló 2002. december 18-i ENSZ közgyűlési határozatra (A/RES/57/179), valamint a nők ellen elkövetett családon belüli erőszak felszámolásáról szóló 2003. december 22-i ENSZ közgyűlési határozatra (A/RES/58/147),
– tekintettel az ENSZ emberi jogi főbiztossága különelőadójának a nőkkel szembeni erőszakról szóló jelentéseire, illetve a nőkkel szembeni megkülönböztetés felszámolásával foglalkozó bizottság 19. számú általános ajánlására (11. ülésszak, 1992),
– tekintettel az 1995. szeptember 15-én Pekingben, a nők helyzetéről rendezett negyedik világkonferencián elfogadott nyilatkozatra és cselekvési programra, továbbá a pekingi cselekvési program nyomon követéséről szóló 2000. május 18-i, a Negyedik Nőügyi Világkonferencia cselekvési programjának (Peking + 10)[2] nyomon követéséről szóló 2005. március 10-i, valamint a pekingi cselekvési program (Peking + 15) nyomon követéséről szóló 2010. február 25-i állásfoglalására,
– tekintettel a nők elleni erőszak minden formájának megszüntetésére irányuló erőfeszítések fokozásáról szóló 2006. december 19-i ENSZ közgyűlési határozatra (A/RES/61/143) és az ENSZ Biztonsági Tanácsa nőkről, békéről és biztonságról szóló 1325. és 1820. sz. határozataira,
– tekintettel a Nemzetközi Büntetőbíróság 1998-ban elfogadott Római Statútumára és különösen annak 7. és 8. cikkére, amely a nemi erőszakot, a szexuális rabszolgaságot, a kényszerprostitúciót, a kényszerített terhességet és a kényszerített sterilizációt, illetve a szexuális erőszak bármely formáját az emberiség ellen elkövetett és háborús bűncselekménynek minősíti, valamint a kínzás egy formájával egyenértékűnek és súlyos háborús bűncselekménynek tekinti, függetlenül attól, hogy ezeket a cselekményeket nemzetközi vagy belső konfliktusok során szisztematikusan követik-e el, vagy sem,
– tekintettel eljárási szabályzata 110. cikkének (2) bekezdésére,
A. mivel a nők aktívan részt vesznek az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a nagyobb demokráciáért, több jogért és szabadságért szervezett felkeléseken,
B. mivel a líbiai és egyiptomi uralkodó rendszer szemérem elleni erőszakhoz folyamodott a forradalmi konfliktus részeként, amely a nőket célozza, és sebezhetővé teszi őket,
C. mivel a szexuális erőszakot a nők szisztematikus megfélemlítésére és lealacsonyítására használják,
D. mivel egy Iman al-Obeidi nevű líbiai nőt, aki egy tripoli szállodában a riportereknek arról nyilatkozott, hogy katonák csoportosan megerőszakolták és bántalmazták, 2011. március 26. óta ismeretlen helyen tartanak fogva, és most rágalmazásért perelnek azok a férfiak, akiket ő nemi erőszakkal gyanúsít,
E. mivel az egyiptomi tüntető nők elmondása szerint 2011. március 9-én elterelték őket a Tahrír térről, és a katonaság megvizsgálta szüzességüket, majd megkínozták és megerőszakolták őket, míg a szüzességi vizsgálatot férfi katonák jelenlétében végezték és fényképezték,
F. mivel egyes egyiptomi nőket prostitúció vádjával fenyegettek, és mivel más nőket katonai bíróság elé állítanak, ha nem felelnek meg a szüzességi vizsgálaton,
1. felszólítja a főképviselőt/alelnököt, a Bizottságot és a tagállamok kormányait, hogy határozottan tiltakozzanak a líbiai és egyiptomi nők megfélemlítése, célpontként való kezelése és a szemérem elleni erőszak alkalmazása ellen;
2. határozottan elítéli az egyiptomi katonaság által a Tahrír téren elfogott tüntető nőkre erőszakolt szüzességi vizsgálatokat, és elfogadhatatlannak tartja ezt a gyakorlatot, amely a kínzás egyik formájának tekinthető; felszólítja Egyiptom legfelső haditanácsát, hogy tegyen azonnali lépéseket e megalázó gyakorlat felszámolása érdekében, valamint annak biztosítására, hogy valamennyi biztonsági és katonai erő egyértelmű figyelmeztetést kapjon arra vonatkozóan, hogy a továbbiakban megengedhetetlen a kínzás és az egyéb kegyetlen bánásmód, többek között az erőszakos szüzességi vizsgálatok lefolytatása;
3. felszólítja az egyiptomi hatóságokat, hogy tegyenek sürgős lépéseket a kínzások felszámolására, a békés tüntetők elleni durva bánásmód valamennyi esetének kivizsgálására, valamint a polgári lakosság katonai bíróság elé állításának megállítására; különös aggodalmának ad hangot az emberi jogi szervezetek azon jelentései kapcsán, amelyekben arról számolnak be, hogy kiskorúakat tartóztattak le és állítottak katonai bíróság elé;
4. javasolja, hogy az elkövetők felelősségre vonása érdekében folytassanak független vizsgálatokat, különös tekintettel a Kadhafi által elkövetett, a Nemzetközi Büntetőbíróság meghatározása szerinti bűncselekményekre;
5. hangsúlyozza, hogy lehetővé kell tenni, hogy mindenki kifejezhesse a véleményét országa demokratikus jövőjével kapcsolatban anélkül, hogy őrizetbe vennék, kínoznák vagy megalázó bánásmódban és hátrányos megkülönböztetésben részesítenék;
6. határozottan úgy véli, hogy az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajló változásoknak hozzá kell járulniuk a nőkkel szembeni megkülönböztetés megszüntetéséhez és a társadalomban a férfiakkal azonos feltételek melletti, teljes körű részvételükhöz az Egyesült Nemzeteknek a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezményével (CEDAW) összhangban;
7. kiemeli, hogy ezeknek a társadalmaknak az új demokratikus és jogi rendszerükön belül általánosan biztosítaniuk kell a nők jogait;
8. nyomatékosítja, hogy el kell ismerni a nők forradalomban vállalt szerepét az őket fenyegető veszélyekkel és a jogaik megvédésének módjával együtt;
9. hangsúlyozza, hogy a demokratizálódási folyamat szerves részeként általánosan érvényesíteni kell az emberi jogokat és az európai szomszédságpolitikát, valamint aktívan meg kell osztani a nemi alapú erőszakkal és esélyegyenlőséggel kapcsolatos uniós tapasztalatokat; hangsúlyozza továbbá, hogy hatékonyan végre kell hajtani a nők és lányok elleni erőszakról, valamint a velük szembeni megkülönböztetés valamennyi formája elleni küzdelemről szóló uniós iránymutatásokat, elsősorban a nők elleni szexuális erőszak megakadályozása, az áldozatok védelme és támogatása, valamint az ilyen erőszak elkövetőinek felelősségre vonása érdekében;
10. hangsúlyozza, hogy végre kell hajtani a nemek közötti egyenlőség érvényesítését, és támogatni kell az ezzel kapcsolatos fellépéseket annak érdekében, hogy a nemek közötti egyenlőség terén hatékony és szisztematikus megközelítést valósítsanak meg az ENP-országokban; sürgeti a kormányokat és a civil társadalmat, hogy fokozzák a nők társadalmi befogadását, küzdjenek a nők írástudatlansága ellen, és mozdítsák elő a nők foglalkoztatását és anyagi függetlenségét annak biztosítása érdekében, hogy a nők valamennyi szinten érdemi arányban legyenek jelen;
11. felszólítja a főképviselőt/alelnököt, az EKSZ-t és a Bizottságot, hogy helyezze az ENP déli országaival folytatott kapcsolata előterébe a halálbüntetés eltörlésére, az emberi jogok – ideértve a nők emberi jogait is – és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartására, valamint a különböző nemzetközi jogi dokumentumok – köztük a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútuma és a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi genfi egyezmény ratifikálására vonatkozó uniós politikai prioritást;
12. utasítja elnökét, hogy továbbítsa ezt az állásfoglalást a Tanácsnak, a Bizottságnak, valamint a Bizottság alelnökének/az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének.